Az “Elsőként lakhatás” nevű program céljára egészen könnyű következtetni, hiszen benne van a nevében. Mindenekelőtt lakhatást adnak a hajléktalanoknak, majd csak ezután kezdik el a további egészségügyi, pénzügyi, beilleszkedési problémájukat orvosolni. Tehát először is gondoskodnak arról, hogy ne legyenek hajléktalanok.

Tulajdonképpen abból indultak ki, hogy a hajléktalanok minden egyéb baját sokkal könnyebb kezelni, ha megoldották már a lakhatásukat, ahol egy saját otthonban lehetnek és nem pedig egy átmeneti szálláshelyen.

Az eredmény megdöbbentően pozitív értékeket mutatott! 2015 végére mindössze 7000 hajléktalant számoltak össze az egész ország területén, és ebben a 7000-ben benne vannak azok az emberek is, akiknek nincsen saját lakásuk, jelenleg így egy rokonuknál, barátjuknál húzzák meg magukat, tehát ők sem az utcán élnek.

Ők pedig az összes hajléktalan 80 százalékát teszik ki, így következtethetünk arra, hogy körülbelül 1400 olyan ember volt 2015 végén Finnországban, akik arra voltak kényszerülve, hogy az utcán töltsék a napjaikat.

Azt is igazolták, hogy a számok akkor kezdtek el drasztikusan csökkenni, amikor elkezdődött az “Elsőként lakhatás” nevű program! Persze ehhez az kell, hogy legyenek olyan üresen álló lakások, amiket a hajléktalanoknak oda tudnak adni.

Finnországban ezt részben a szociális bérlakásokkal, részben az üresen álló lakások felvásárlásával oldották meg. Az Egyesült Államokban is létrejött ez a program, következő oldalon olvashatsz az ottani eredményekről!

Sam Tsemberis, a New York-i Pathways to Housing nevű szervezet alapítója 1992-ben, az Egyesült Államokban életre hívta a Housing First, vagyis Elsőként lakhatást! nevű modellt. Ennek lényege, hogy a tartósan utcán élő, pszichiátriai és szenvedélybeteg embereknek állandó önálló lakhatást biztosít anélkül, hogy ezt absztinenciához és kezeléshez kötné.

Ausztriában is alkalmazzák ezt a modellt. Az osztrák modell annyiban tér el az eredetitől, hogy nem elsősorban a „nehéz eseteket" igyekeznek visszasegíteni a társadalomba, a választásnál lényegesebb az a szempont, hogy ki mennyi időt töltött fedél nélkül. Ezt leszámítva a módszer ugyanaz: szociális munkások róják az utcákat, a menhelyeket, és ha találnak valakit, aki megfelel a kritériumoknak, mielőbb lakást biztosítanak számára. Meglepő, de igaz és beválik!

A görög származású kanadai pszichológus modelljének alapgondolata az, hogy a fedél mindenkinek alanyi jogon jár és nem kell azt kiérdemelni vagy egyéni képességekhez kötni. Szerinte a lakhatás a társadalomba való reintegráció kérdését is megoldhatja.