Általánosan elterjedt tévhit, hogy a bonszai egy növényfaj. Ezzel szemben elvileg bármilyen fás szárú kétszikű növényből lehet bonszait nevelni, természetesen ennek azért korlátot szabnak az illető faj morfológiai jellemzői, például a túl nagy levélméret.

 

Tévhit, hogy a bonszai szobanövény. Ez csak a trópusi-szubtrópusi fajokból kialakított fácskákra igaz és ezekre is csak a saját természetes élőhelyükön uralkodó klimatikus viszonyokat megközelítő körülmények között. Megjegyzendő, hogy ezen fajok némelyikének életben tartása éppen speciális igényei (magas és kiegyenlített hőmérséklet, magas relatív páratartalom) miatt egy átlagos magyar lakásban szinte reménytelen vállalkozás.

 

Már a Tang-dinasztia idejében is ismerték a bonszait. Eredetét sokszor az ókori Kínának tulajdonítják, ahol, úgy hisszük, a gyógyítók ilyen módon szállították gyógynövényeiket. Régen a stílusosan megformált törzseken volt a hangsúly, amiket főleg állat- vagy misztikus figurák formájára alakítottak. Néhány ilyen darab máig is fennmaradt és nagy értéket képvisel.

 

A japánok a bonszait a kínai stílusból vették át és az uralkodói nagykövetség hozta „divatba” Japánban (7–9 század). A Kamakura-korból származó penjing a Heian-kori szokásokra hivatkozik és néhány papírtekercsre lett feljegyezve (megrajzolva). A Muromacsi-korban a penjing Japánban különféle formákat öltött. Csakúgy, mint a japánkert, ez is átvette a „vabi-szabi” művészformát. Ebben az időben a bonszai még csak egy kiválasztott társadalmi réteg képviselőinek szórakozása volt. Az Edo-korban a bonszai nevelése már a daimjó, szamuráj, kereskedő és városlakó réteg számára is elérhetővé vált. A bonszai-cserép népszerűvé válását követően sok fazekasmester szakosodott kimondottan e típusú áru készítésére. Azt mondják, hogy a „bonszai” szó használata e szakaszban kezdődött.

 

Általában szabadban, asztalon vagy egyéb állványon tartják őket télen-nyáron, de gyakran lakásban, amelynek klímája egyáltalán nem, vagy csak alig hasonlít az eredeti élőhelyükéhez.